Porto városa és a Douro völgye egy borvidéket jelentenek, a Spanyolországból eredő és kb. 1000 km megtétele után Portóban az óceánba ömlő Douro folyó mentén. Ezen a vidéken ősidők óta folyik bortermelés, erre utal az itt talált 3-4 ezer éves Vitis vinifera mag is. A borvidék történelme összeforrt a Portóival, a Douro borrégiót pedig 2001-ben a Világörökség részéve nyilvánították. A portói borokra vonatkozó minőségi előírások először 1756-ban jelentek meg, amikor Gróf Plombal felhatalmazást kapott I. José királytól, hogy hozza létre a "Compania Geral dos Vinhos do Alto Douro"-t, amelynek az volt a szerepe, hogy ellenőrizze a minőséget, ne engedélyezze hamis borok forgalmazását, és egyensúlyt hozzon létre a kereslet és a kínálat között.

A portói készítés alapszabálya, hogy a még erjedésben lévő musthoz - amikor az alkoholtartalom még alacsony - 77%-os borpárlatot adnak. Ezáltal az alkoholtartalmat 18-22% közé emelik, az erjedés megáll, a természetes maradék cukor visszamarad. A borpárlat csak 100% szőlő borból készülhet, amelyet a hatóságok előzetesen engedélyeznek. Az erjedés rövid, ezért az elegendő színanyag biztosítása érdekében régen, gránit falú kádakban órákig taposták lábbal a szőlőt erjesztés előtt. Ezt a csúcsminőségű tételeknél ma is használják. A következő fázis az érlelés, amely a legmagasabb minőségű portóinál 534 literes, szivar alakú fahordókban történik. A minimális érlelési idő 2 év, ami azonban évtizedekig is tarthat típustól függően.

A portói erős, karakteres desszertbor, és bár Portugáliában termelik, mégis az angolok afféle „nemzeti italának” számít. Úgy esett ugyanis, hogy 1678-ban Anglia háborúzni kezdett Franciaországgal, így egyik pillanatról a másikra megszűnt a szigetországi francia borexport. A britek gyorsan Portugália felé fordultak, amely már régóta fontos kereskedelmi partnerük és egyben jelentős bortermelő ország volt. A portugál bor nem nagyon bírta a tengeri szállítást, így a Portóban sorra nyíló angol kereskedelmi képviseleteknek szokásává vált, hogy behajózás előtt egy-két vödör brandyt löttyintettek a hordók tartalmához, természetes tartósítószerként.

De Portugália második legnagyobb városa azoknak sem okoz csalódást, akik nem boroznak. A történelmi városközpont az UNESCO Világörökség része. A folyóparti város rögtön rabul ejti az utazót. A régi kikötő, a folyópart, a Ribeira negyed kihagyhatatlan, de semmiképpen se kerüljük el Porto leglátogatottabb nevezetességét a Tőzsdepalotát se! Az óváros hangulatos utcái egy másik korba varázsolnak, míg a vidék jelképeként is felfogható Dom Luis híd már a város egy modernebb arcát mutatja. Ha időnk engedi, egy hajókázást a Duoro-folyón iktassunk be a városnézésbe, így egészen a szőlőültetvényekig juthatunk. És ahol szőlő van, ott bor is!

Míg Douro a legrégibb, addig Vinho Verde a legnagyobb borvidék, ahol évente 85 millió liter azonos nevű bort állítanak elő. Az ország észak-nyugati részére kell látogatni annak, aki meg akar ismerkedni e könnyed borral. Portugália más területeihez képest a vidék éghajlata hűvösebb és esősebb, így nem meglepő, ha az itt készült borok frissességükről és remek savaikról híresek. A vinho verde szó szerint zöld bort jelent, ez a kifejezés ugyanakkor nem a bor színére, hanem annak frissességére, üdeségére utal. A borvidék határait több, mint 100 éve állapították meg, szabályozásának alapjai 1929 tájékáról származnak, míg hivatalos DOC státuszt 1984-ben kapott. A vinho verde borok alkoholtartalma a törvényi követelményeknek megfelelően 8-11,5% között mozog; ha ezt meghaladja, nem viselheti a vinho verde nevet.

Ha nehezen döntene, melyik palackot emelje le az üzlet polcáról: a vinho verde néven megjelenő borok többsége könnyed borként friss fogyasztásra készült, a legtöbb esetben még évjárat-megjelölést sem tartalmaz a címke. Épp ezért érdemes a szüretet követő egy éven belül elfogyasztani, hiszen a vonzerejét üde gyümölcsössége jelenti.

A hatalmas borvidék két csodás várost is rejt: Guimarãest és Bragát. Az első Portugália első fővárosa volt, történelmi központja műemlék épületei okán világörökségi helyszín. A nemzet bölcsőjének is nevezik, itt született meg Portugália. 70 ezer lakosával Guimarães nem egy nagyváros, jól áttekinthető, bejárható akár egy nap alatt gyalogosan is. Festői óvárosa, történelmi központja jó állapotban van és nagyon hangulatos a szűk, kanyargós kis utcákkal, fénylő, virágos, szökőkutas picike tereivel, régi, szépen restaurált, néhai tehetős nemesi és nagypolgári lakóházaival. Tiszta, zöld területekben gazdag a város, ahol este az érdekesebb házak szépen ki vannak világítva.
Bragának sem kell szégyenkeznie, 2000 éves történelme során sok mindent látott a város.
A portugálok úgy tartják, "Lisszabon szórakozik, Porto dolgozik, Braga imádkozik." Van is benne valami, több száz templom található a kerületi székhelyen, Bragában a nevezetességek zöme templom. Ezek közül is kiemelkedik a Bom Jesus do Monte, amely egyben Portugália legnevesebb építményeinek egyike. Bragától keletre, 5 kilométer távolságban dombtetőn áll ez a katolikus zarándokhely. 581 lépcső visz fel a dombtetőn álló templomhoz, a panoráma mesés.

Algarve a kontinentális Portugália legdélibb régiója, melyről a legtöbb embernek a tengerparti üdülőparadicsomok vagy az elsőrangú golfpályák jutnak eszébe. Pedig kivételes éghajlatának, talajának és déli fekvésének köszönhetően kiváló hely szőlőtermesztésre is. A bor és a szőlő már évszázadok óta jelen van Algarve-ban, és bár már 1980 óta jegyzik, mint borrégiót, mégis csak az utóbbi években kezdett bekerülni a köztudatba. Állítólag akkor kezdtek a régióra igazán felfigyelni, amikor Cliff Richard brit popénekes megalapította itt a borászatát. Éghajlata speciális, mivel délről és nyugatról az Atlanti-óceán határolja, északról pedig az Alentejo régióval határos hegyvidék védi a hideg északi szelektől. Bár az odalátogató turisták számára tökéletes ez a klíma, a szőlő érését ezek az éghajlati viszonyok felgyorsítják. A sok napsütés, a meleg levegő és a tengeri szellő biztosítja a termőképes hozamot, magasabb cukortartalommal. Ezért Algarve borai hagyományosan magas alkoholtartalmúak és hiányzik belőlük a frissítő savasság. Algarve-ban is megtalálhatóak a legfőbb portugál szőlőfajták: a vörösek közül a castelão, aragonez, trincadeira, touriga nacional és negra mole, a fehérek közül pedig az arinto, fernão-pires, malvasia fina és síria. Látnivalókban, élményekben legalább ennyire gazdag a vidék.

A Lisszaboni borvidék a várostól északra, az Atlanti óceán partvidékén helyezkedik el. Ez Portugália legnagyobb hozamokat produkáló borvidéke, sok, kicsike területeken gazdálkodó termelővel. Az Atlanti-óceán közelsége miatt az éghajlat óceáni, a partvidéken az erős szél hatása meghatározó, de kelet felé haladva a domb- és hegyvonulatok már védettséget nyújtanak a szél ellen.
A borvidéken különféle fajtákból és stílusban többnyire Lisboa vinho regional megjelölésű tájborok készülnek, de Lisszabon kilenc eredetvédelmi körzetet, DOC-t is magába foglal. Testes robosztus vörösbort, habzóborokat, de még brandy-t is készítenek e vidéken.

A közeli főváros, Lisszabon pedig lenyűgöző metropolisz. Az 1755-ös földrengés óta sem természeti katasztrófa, sem háborús pusztítás nem érte, így nagy kiterjedésű óvárosban megállt az idő, az eldugott utcákon, a meredek lépcsőkön sétálva szinte a XVIII. században érezhetjük magunkat. Az egykori arab negyed, az Alfama sikátorai rabul ejtenek, és a kacskaringós utcák további felfedezésére csábítanak. A mór stílusú őrtornyok, a nyitott erkélyek, a díszítések gazdagsága láttán máris hihetőbbnek tűnik a legenda, miszerint Napóleon tábornoka -aki ágyúzással akarta bevenni Lisszabont- meglátva a Belém-tornyot, visszafordult hajóival, mivel nem volt szíve ilyen szépséges alkotást lerombolni. Belém történelmi hangulatú városrészének monumentális épületei a földrajzi felfedezések busás bevételeiből épültek, és ennek is kívánnak emléket állítani. A negyed arról nevezetes, hogy erről a partszakaszról indultak világhódító útjukra a nagy földrajzi felfedezők: Bartolomeo Diaz, Magellán, Vasco da Gama.

Lisszabon belvárosában lépten-nyomon olyan házakba ütközhetünk, amelyek falait csempék borítják, portugálul azulejos-nak hívják őket, első művelője Jorge Barradas volt. Főúri kastélyokat, palotákat, középületeket és templomokat is szívesen díszítenek a festett csempékkel, melyek nem tagadhatják meg spanyol mór eredetüket. De Lisszabonban találjuk a 17 kilométer hosszú, Vasco da Gama nevét viselő hidat is, mely Európa leghosszabb hídja.